Mélyrepülés fáradt szárnyakon

Szárnyaim elfáradtak. Zuhanni vágyom. Pedig nem rég emelkedtem a magasba. A felhők között, messze a városok zajától, az emberek szürke egyhangúságától, a gonoszságuktól..... egyedül....csendben....önmagammal, önmagamban. Vonz a föld, az árnyak elfogadó ölelése, az éjszakák puha érintése. Itt az ősz. A nyár lassan elalszik. A levelek már hullanak a fákról és a hideg szelek odabújnak az emberekhez. Ilyenkor a lelkek dideregnek és a forró hús-kérgükhöz simulnak. Már vártam. Régóta vártam. Hiszen szeretem. Ilyenkor mindig egy vers sorait mormolom magamban:

"Tar ágak-bogak rácsai között
kaparásznak az őszi ködök,
a vaskorláton hunyorog a dér.

Fáradtság üli a teherkocsit,
de szuszogó mozdonyról álmodik
a vakvágányon, amint hazatér.

Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.

Batyuba szedte rongyait a nyár,
a pirosító kedvű oda már,
oly váratlanul, ahogy érkezett.

Ki figyelte meg, hogy, míg dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?

Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog."


És miután elmormoltam fájó, reszkető szívvel, hálát adok, hogy az otthon hazavár. És megköszönöm, hogy van ki szeret és viszont szerethetem. És olyankor még egy könnycseppet is elmorzsolok mosolyogva....és egy nevet suttogok: Ramóna!!....................

Fáradt szárnyakon

21 év.....nem sok. A kefiremet még el sem kezdtem, csak a védőfóliát szedtem le a flakon tetejéről. Mégis.....úgy érzem, fáradt vagyok. Néha szeretnék csak egy pár szárny lenni, ami a magasba emeli azokat, akiket szeretek. De ezek a szárnyak elfáradtak már. Alig tudnak repülni. Sok helyen jártam. Majdnem az egész Balkánt bejártam. Horvátországtól kezdve, Szerbián, Bosznián át, egészen Montenegróig. Sok emberrel találkoztam és úgy éreztem, megszerettek, de mégsem vagyok teljesen boldog. Van egy gyönyörű párom. Már csak Benne találom meg a boldogságot.....de valami mintha hiányozna. Nem a kapcsolatból, hanem magából az életemből. Nem tudom mi az. Igyekszem rájönni, de asszem ehhez még kevés vagyok.
Talán nem csak ehhez. Talán az egész élethez...............majd kiderül, majd meglátjuk.....a vak is ezt mondta...aztán nekiment a falnak.

Töredék

Ébredés

Örök életet kaptam...örök magánnyal és szenvedéssel. Árnyékban élek, vérre szomjazok. Az éjszaka vonz, de mégis taszít... sivár, rideg és kietlen, ugyanakkor hátborzongatóan szép. Magam sem értem, mért csodálom...talán mert századok óta benne élek? - vagy mert sosem látom a napot? - nem tudom. Hmm....nem is emlékszem mikor láttam utoljára a napfelkeltét, hogy milyen az égbolt, mikor alkonyfényben úszik. Ez lenne az a csodálatos élet, amit teremtőmtől kaptam? - végül is, mindegy már! Itt vagyok. Felébredtem álmomból, de nem változott semmi. A világ, ugyan az a fertő maradt, mint mikor álomra tértem. Az emberek, akiknek eddig a vérét ontottam, hogy csillapítsam őrjítő szomjamat, ugyanazok maradtak. Nemzedékek születtek, nőttek fel és szenderültek jobb létre....de ugyanazok a gyarló, kicsinyes és szenvedélyeiket hajhászó teremtmények maradtak. Hmm.....végül is, nekem csak a vérük kell. A többi már nem az én problémám!