Szárnyaim elfáradtak. Zuhanni vágyom. Pedig nem rég emelkedtem a magasba. A felhők között, messze a városok zajától, az emberek szürke egyhangúságától, a gonoszságuktól..... egyedül....csendben....önmagammal, önmagamban. Vonz a föld, az árnyak elfogadó ölelése, az éjszakák puha érintése. Itt az ősz. A nyár lassan elalszik. A levelek már hullanak a fákról és a hideg szelek odabújnak az emberekhez. Ilyenkor a lelkek dideregnek és a forró hús-kérgükhöz simulnak. Már vártam. Régóta vártam. Hiszen szeretem. Ilyenkor mindig egy vers sorait mormolom magamban:
"Tar ágak-bogak rácsai között
kaparásznak az őszi ködök,
a vaskorláton hunyorog a dér.
Fáradtság üli a teherkocsit,
de szuszogó mozdonyról álmodik
a vakvágányon, amint hazatér.
Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.
Batyuba szedte rongyait a nyár,
a pirosító kedvű oda már,
oly váratlanul, ahogy érkezett.
Ki figyelte meg, hogy, míg dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?
Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog."
És miután elmormoltam fájó, reszkető szívvel, hálát adok, hogy az otthon hazavár. És megköszönöm, hogy van ki szeret és viszont szerethetem. És olyankor még egy könnycseppet is elmorzsolok mosolyogva....és egy nevet suttogok: Ramóna!!....................
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése