Négy napja már, hogy a nyílt tengerről, egy szorosba értünk. Körülöttünk robusztus, vén sziklák bámulnak vissza ránk. Mindenki teszi a dolgát, csak reméljük, hogy egyszer kijutunk innen.
Lassan lemegy a nap. Alkonyfényben bámulunk magunk elé.
A néma, megfagyott csendet, csak a víz morajlása zúzza szét, ahogy utolsót sikoltva a sziklákhoz ér.
Csendben ülnek a matrózok...királyként ülök közöttük én is......
Majd előkerülnek a rumosüvegek.
Minden pohárba gazdagon jut........és idővel a sok rum feloldja a nyelveket.
Történetek hangzanak el és mindenki mesékbe réved.......
Mesékbe régmúlt időkről: otthonról, szerelmekről, egy másik, boldog életről.
És a sebek felszakadnak........kínzó fájdalom szorítja a lelkeket, a szíveket, hogy érezzék:
mit is jelentett, mennyit ért mindaz, amit elvesztettek rég.
És felzokog a matrózi nép....könnyeikben egy régi élet, boldogság, otthon, emlékképek.
Aztán elcsendesülnek hirtelen és újra hallgat a matrózi nép.
Csak a hajópadló szívja magába az elszórt, fájó könnyeket.........
és nekem is eszembe jutnak régmúlt idők: egy boldog élet és egy eldobott szerelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése